Kurt Vonnegut örök kedvenem, a -A man without a country- című könyve 2oo5-ben jelent meg, annak ellenére, hogy azt nyilatkozta,nem ír többet, végülis csak visszaemlékezéseket tartalmaz meg néhány gondolatot, amit az öregkora hozott magával, de a stílus a régi, Vonnegut nyolcvanvalahány évesen is bemutat a mai világnak és magasról pottyant Amerikára. Ez a rész a kedvencem, Arról szól, hogy a mai civilizált digitalizált pörgés fabatkát sem ér, a boldogság abban rejlik, hogy az ember tesz-vesz , totyog-motyog és dumcsizik a többiekkel, ha már a Földre került, és' túl kell élnie, ezt a valamit, bármi légyen is'....
A múltban, nem is olyan régen, írógépet használtam. És mikor összegyűlt olyan húsz oldal, ceruzával jelöltem meg a módosításokat. Azután fölhívtam Carol Atkins-t, aki egy gépírónő. Képzeld csak el! Ott él kint Woodstock-ban, New York államban, ami tudod, a 6o's évek híres szex és drog eseményéről kapta a nevét – egyébként a hely egy Bethel nevű város határában terül el, ahol mindenki azt mondja, emlékszik, de senki nem járt ott-. Szóval fölhívom ilyenkor Carolt és azt mondom: 'Hé, Carol. Hogy s mint? Hogy van a hátad? Mi van a kékmadarakkal? Elszoktunk dimcsizni-dumcsizni erről-arról - imádok emberekkel diskurálni.
Ő és a férjura kékmadarakat próbálnak odaszoktatni, és tudod, ha próbáltál már kékmadarat becserkészni, a madárházat mindössze három lábnyira rakod a földtől, általában a kerítésre erősítve, a kert vonalában. Miért élnek ott kékmadarak, nem tudom. Nem volt szerencséjük,ahogy nekem sem az én vidéki házamnál. Na mindegy, szóval dumcsizgatunk tovább és végül én azt mondom, 'Hé, tudod van néhány oldalam. Gépelsz- e még? És Ő, de még mennyire, hogy gépel. És én tudom, hogy a munka nagyon takaros lesz, úgy fog kinézni, mintha kompjúterrel csinálták volna. És én azt mondom: 'Remélem, nem fog elveszni a postán.'. Mire Ő: 'Még soha semmi nem veszett el a postán.' És ez valójában az én tapasztalatom. Soha nem veszett el semmim. És így Ő egy Ned Ludd most. Gépírása értéktelen.
Na mindegy, fogom a lapjaimat és van ez az acélból készült valamim, amit gemkapocsnak hívnak, és én összefogom az oldalakat, meg is számozva őket természetesen. Szóval lemegyek a földszintre, hogy elhagyjam a házat és elmegyek a feleségem, Jill Krementz sajtófotográfus mellett, aki baromi magas szinten volt akkoriban, és manapság ha lehet, még magasabb szinten áll.Ő kikérdez: 'Hová mész?' Amikor kislány volt, a kedvenc olvasmánya Nancy Drew relytéjei voltak, tudod, a lánydetektívé. Szóval segíteni nem tud, de kérdez:' Hová mész?' Mire én azt mondom:' Megyek borítékot venni.' Mire Ő:' Nos, nem vagy te szegény ember. Miért nem veszel egyszerre ezer borítékot? Házhoz is hozzák, te meg beteheted egy szekrénybe. És én azt mondom: 'Cssssss.' Szóval lemegyek a lépcsőn, ami New York city-ben van a 48. utcában a Második és a Harmadik sugárút között, és kimegyek, hogy betérjek az újságoshoz, az utca túloldalán, ahol árulnak magazinokat és lottószelvényeket meg papírárut. És én tudom,hogy rendesen fel vannak szerelve, így kaphatok náluk borítékot, egy manila borítékot. Ez egy olyan boríték, amit bárki gyártott is mintha tudta volna, hogy milyen méretű papírt használok. Beállok a sorba, mert ott az emberek lottószelvényeket vásárolnak, édességet és hasonló apróságokat, és én diskurálok velük. Azt mondom:' Ismer valakit, aki nyert valaha is bármit a lottón?' vagy ' Mi történt a lábával?
Végül is sorra kerülök. Az üzlet tulajdonosai hinduk. A nőnek, a pénztár mögött egy ékszer van a két szeme közt. Most nem megérte kimozdulni? Megkérdezem:' Volt valami lottónyertes végül?' Aztán kifizetem a borítékot. Fogom a kéziratot és beleteszem. A borítéknak van két kicsi fém villája ami a boríték fülén egy lyukon megy keresztül. Azoknak, akik sosem láttak ilyet, két módon zárhatunk le egy manila borítékot. Én mindkettőt használom. Először megnyálazom a ragasztót- ez olyan szexis. Átnyomom a kis vézna fémdudlikat a lyukon-sosem tudtam, hogy hívják őket. Aztán leragasztom a fülecskét.
Lesétálok egy utcát a közeli kényelmes postázás központjához a 47. utca és a Második sugárút sarkán. Ez nagyon közel van az Egyesült Nemzetek Székházához, szóval a környék tele van mindenféle vicces figurával a világ minden tájáról. Bemegyek, és ott mi megint sorban állunk. Titokban szerelmes vagyok a nőbe a pénztár mögött. Ő nem tud róla. A feleségem igen. Nem mintha bármit is kezdeni akarnék vele. Ő olyan bájos. Eddig mindössze csak deréktól fölfelé láttam mert folyton a pénztárablak mögött ül. De minden nap változtat valamit magán, deréktől fölfelé, hogy felvidítson minket. Néha göndör a haja. Máskor meg simára vasalt. Az egyik nap fekete ajakrúzst viselt. Mindez annyira izgalmas és olyan nagylelkű tőle, felvidítani minket, embereket a világ minden tájáról.
Így, várok a soromra és azt mondom:' Hé, milyen nyelv volt az amin az előbb beszéltek? Hindu? Vannak jó dumáim. Nem mindig. Egy ilyen például: 'Hogyha nem szeretsz itt élni, miért nem mész vissza a kis bádogtrombitás diktatúrádba, ahonnan jöttél? Egyszer itt ellopták a tárcámat és el kellett mondanom egy rendőrnek az ügyet. Na mindegy, végül is sorra kerülök. Nem árulom el, hogy szerelmes vagyok belé. Póker arcot vágok. Ő is talán így nézhet rá egy dinnyére, nagyon kevés lárszik az arcomon abból amit érzek de a szívem kalapál. És odadom neki a borítékot és ő leméri, mert én a megfelelő számú bélyeget akarom rátenni, hogy rendben legyen. Ha Ő azt mondja, ez a helyes bélyegmennyiség és lepecsételi, megvagyunk. Így a posta nem küldheti vissza nekem. Rendben vannak a bélyegek és én megcímzem a borítékot Carolnak Woodstock-ba.
Aztán kimegyek az utcára, van ott egy postaláda. És én megetetem az oldalakkal a gigantikus kék békát. Mire az azt mondja: 'Brekeke.'
És hazamegyek. És pokolian jól szórakoztam.
Az elektronikus világ nem hoz létre semmit. Felpörögsz a nagy semmivel. Táncoló állatok vagyunk.
Milyen csodás is felkerekedni és kimozdulni és csinálni valamit. Azért vagyunk a Földön, hogy körbefingjunk. Ne engedd, hogy bárki mást mondjon neked.
Fordította: Mészáros Péter Moha 2oo6. május-június,New York city
No comments:
Post a Comment